Kérdés
Életem túlnyomó részét Isten nélkül éltem le. Bűnt bűnre halmozva, sodródva és céltalanul, hiábavalóan. Mindenkinek csalódást okoztam, szinte csak magammal törődtem. Néhány éve azonban Isten rám talált (nem én Őrá!), azóta sok minden megváltozott. Próbálok értelmes, hasznosabb életet élni, bár sokszor eszembe jut, hogy már késő, 55 évesen már nem sok mindent várhatok.
De történt valami:vén (és ostoba) fejjel egymásba szerettünk valakivel. Ez már önmagában is elég "ciki", de a férfi házasságot szeretne. Én viszont fiatalon sem akartam férjhez menni, sose vágytam rá, öregen meg pláne. Ezért úgy döntöttem, hogy szakítok vele. Ezzel viszont nagyon szomorúvá tenném, de ha belemegyek ilyen gondolatokkal egy házasságba (ami a mi korunkban talán már nevetséges is), az talán még nagyobb bűn lenne. Szóval akárhogy döntök, ebből a helyzetből nem lehet jól kijönni.
Mikor követek el nagyobb bűnt: ha szakítok, vagy ha belemegyek valamibe, amitől nagyon idegenkedem és félek?
Kedves Kérdező!
Sem az elutasítás, sem a beleegyezés önmagában még nem bűn. Fontos döntések előtt az embernek jó, ha van bátorsága, egyszerre előre és hátra is tekinteni. Ha szentségi házasságra gondoltak, tényleg komolyan meg kell fontolni, mit vállal az ember. A múltat könnyen rendezni lehet egy őszinte mély bánattal teli szentgyónásban, de a jövőt azért kell még komolyabban megfontolni, mert bizonyos életkor után az embernek kialakul a személyisége, esetleg nehezen változtatható jó vagy kevésbé jó szokása (i), amik megnehezíthetik a közös életet. A szerelem sok mindent megold, de nem mindent. Őszinte, igaz szeretetté kell ahhoz válnia, hogy egymást elfogadva boldog házasélethez vezessen. Az is igaz, hogy vannak nagyon szép, "később" kötött példás házasságok, melyek egészen biztosan nem azzal a belső félelemmel köttettek, hogy - mi lesz, ha nem bírjuk ki egymást, - vagy mit szólnak hozzá az emberek, hanem az egymásban még fellelhető örömök és a boldogság miatt születtek. Ami a kérdésében nehéz dolog, az az, hogy senki helyett nem dönthetünk. Ugyanúgy nehéz döntés az is, hogy az ember feladja eddigi "függetlenségét" egy bizonytalan boldogság fejében. A bátor ember a kezébe veszi élete irányítását és Isten segítségét kéri a helyes döntés kegyelméért. Egészen biztos, hogy nagy segítség lenne egy tapasztalt lelki vezető, aki nem csak a döntésben segítene, hanem kísérné is életük további alakulását.
Végül még az első bekezdésben leírtakra annyit hadd mondjak: a keresztény ember soha nem adja fel, mert Jézussal együtt él a jelenben és a jövőben is. Az állandó újra kezdés a mindig megújuló megtéréssel, a megszentelődés útja is egyben.
Remélem, segítettem.
Szeretettel.
István atya
További gondolatok
Kedves Kérdező!
Nincsenek véletlenek.
A JÓ ISTEN, lehet, hogy ezzel a kapcsolattal akarja megálldani és megjutalmazni Önt, hogy elfogadta Istent ennyi év után.
Kérje az Isten áldását és fogadja el a házassági ajánlatot.
"Nem jó az embernek egyedül" mondta az ÚR.
Tisztelettel Teréz
Kedves István atya!
Köszönöm a válaszát, tényleg segítség volt. A vén fejemmel már nemcsak "kialakult személyiségem" van, hanem nyilván rigolyáim is, amik megnehezítenék, sőt lehetetlenné tennék a közös életet. Válasza furcsa módon megerősített abban, hogy azonnal szakítanom kell. Ezt fogom tenni, már holnap.
Még egyszer köszönöm, hogy segített.
Kedves Kérdező!
Remélem mégsem tette meg. Mármint a szakítást. Az én nagynéném 65 éves korában kötött szentségi házasságot. Ha tényleg szereti, akkor a saját rigolyáinkról könnyen le tudunk mondani, hiszem a másik lesz a fontosabb.
Az Úr társas lénynek teremtett minket.
Kérem írjon mi történt.
Üdvözlettel: Mentakol
Kedves Mentakol!
A szakítás megtörtént, még aznap. És nálam a nem az nem.
Sajnos nem vagyok és soha nem is voltam alkalmas házasságra, nem vagyok "társas lény", belátom. Emellett, mint fentebb is írtam, határozottan nevetségesnek láttam magam, mint "vénasszony menyasszonyt". Persze nem volt nagy sikerem az érvelésemmel, de akkor is vége.
Köszönöm,hogy írt.
Kedves Hölgyem!
Köszönöm válaszát. Nagyon sajnálom. Talán most még nem látszik az egyedüllét negatívuma, de később biztosan érezhető lesz. Én teljesen az ellenkezője vagyok, nem szeretek, és nem szeretnék egyedül megöregedni. Már volt az életemben egy történés amikor féltem, hogy így lesz. Az Úr tudja mire van szükségünk, és megadja azt. Szeretettel gondolok Önre.
Üdvözlettel: Mentakol
Kedves Mentakol!
Igazán nagyon köszönöm, hogy foglalkozik velem, de higyje el, nem érek annyit. Kár sajnálni, az egyedüllétnek számomra semmi negatívuma nincs, egész életemben mindig is magányos voltam, gyerekként sem volt barátom. Már a megszületésem is egy ostoba véletlen műve volt.Én sehogy sem szeretnék megöregedni, már most is eleget éltem, de ha már muszáj, akkor inkább egyedül. Éppen ezért bánt a felelőtlenség, hogy hagytam a dolgokat idáig fajulni. (Mármint a házassági ötletig.) Nem lett volna szabad belemennem ebbe a kapcsolatba, tudhattam volna, hogy én mindenre alkalmatlan vagyok. Ezentúl jobban vigyázok, nem fogok senkivel idáig jutni, nem szabad nekem kötődni senkihez.
Üdvözlettel és köszönettel
alkalmatlan
Kedves Kérdező!
Ön is, akárcsak mi, Isten képmására teremtettünk. Gondolja, hogy Isten alkalmatlan, ahogyan azt Ön gondolja magáról?
Évekig hasonló gondolataim voltak, egészen addig a felismerésig, megtapasztalásig, hogy de hát Isten csak tökéleteset alkot a szeretetben, hogyan lehetnék akkor én tökéletlen? A hitében ingatag ember az, aki mást akar gondolni, akár önnönmagáról.
Isten sosem akarná, hogy a félelemben töltse életének még hátralévő idejét, határozza el magát, és Isten támogatja döntésében, ne féljen olyasmitől, ami nincs, amit csak Ön gondol, hogy milyen is lenne!
Üdvözlettel:
Krisztinke
Kedves Krisztinke, sajnálom, de nem igazán értem, miről beszél. Nem vagyok tökéletes, egyikünk sem az, egyedül Isten.
Félelemről pedig egy árva szó sem esett, sem arról, hogy abban kellene az életet eltölteni. A döntés pedig megvolt már, mégpedig végleges.
Úgyhogy bocsánat, de nem igazán értem a hozzászólását, bár a segítő szándékát köszönöm. Higgye el, én tudom (és nem csak gondolom) a legjobban, milyen vagyok.
Üdvözlettel
alkalmatlan
Kedves Kérdező!
Nem baj, ha most nem is érti, biztos vagyok benne, hogy az isteni kegyelem által világossá válik egyszer, mit is akartam mondani.
Istenben, az isteni szeretetben minden lélek tökéletes, függetlenül attól, hogy alacsony, vagy magas, sovány, vagy teltebb, egészséges, vagy beteges, fiatal, vagy korosabb.
Ön az alábbiakat írta:
"Mikor követek el nagyobb bűnt: ha szakítok, vagy ha belemegyek valamibe, amitől nagyon idegenkedem és félek?"
Ebből következtettem arra, hogy tart egy olyan dologtól, ami most nincs is.
Az isteni gondviselés annyit tesz, ha valamire - ami Istennek tetsző - elhatározzuk magunkat, és kétség és félelem nélkül hisszük, hogy Isten megtart minket a választott úton. Rá kell bíznunk magunkat, nincs más választásunk, hisz nélküle elbuknánk. Ő az, aki erőt ad, hogy menjünk tovább, akkor is, ha terhekkel teli az az út, mert hitünk jutalma nem marad el.
Üdvözlettel:
Krisztinke
Kedves Krisztinke!
Igazán nagyon megtisztelő a figyelme, de én azért jobban örültem, hogy nem kellett a kegyelemre várnom, mert megmagyarázta, hogy értette.
Csakhogy teljesen félreértette, amit én kérdeztem. Én a házasságtól féltem és idegenkedtem, és ez a félelem is tárgytalan már hónapok óta, mivel az illetővel régen szakítottam.
Hogy a külsőm milyen, és hány éves vagyok, az valóban közömbös a hit szempontjából, de én sajnos nem értem, amit írt: Istenben minden lélek tökéletes. Hát nekem sem testem, sem lelkem, sem hitem, sem szeretetem nem tökéletes. És nem is találkoztam még olyan emberrel, akié az volna.
Mindegy, ez nem tartozik ide. Az én életem ebből a szempontból már megoldódott.
Búcsúzóul még egyszer köszönöm, hogy foglalkozott velem, de ez az egész téma már rég nem foglalkoztat.
alkalmatlan
Hozzászólás
Amennyiben a választ ki tudod egészíteni, további szempontokat vagy segítséget tudsz adni, oszd meg velünk és a kérdezővel!
(A hozzászólás csak engedélyezést követően jelenik meg.)
