Gyóntató személye

Kedves Ötvenkilences, és kedves István atya!
Hasonló "kényszerességem" nekem is van. Sajnos bűnlistám gyónásról-gyónásra nagyrészt ugyanaz. Rendszeresen felvetődik bennem a kérdés: Talán nem volt elég komoly az "erősfogadásom"? Talán kísértem Isten bűnbocsátó kegyelmét? Talán megtéretlen vagyok? Érdemes így rendszeresen gyónni? Félek attól, hogy egy állandó gyóntató már rám ismerne ismétlődő bűneim alapján, ezért rendszeresen váltogatom a gyóntatókat, így ugyanahhoz az atyához kb. fél évenként kerülök ismét. Sejtem, hogy ez fölösleges körülményeskedés. Kedves Ötvenkilences, nem vagy egyedül! Kedves István atya, Te mit tanácsolnál nekem, hogyan változtassak?

Kedves Józsi, én annyiban térek el tőled, hogy én mindig ugyanahhoz az atyához járok gyónni, és ha mernék a plébános atyához, akkor mindig hozzá mennék. Ugyanakkor én is gondoltam már arra, hogy váltogatom, mert volt rá eset, hogy olyannyira rám ismert a gyóntató atya, hogy rákérdezett valamire az előző gyónásból. Hát, mit mondjak szörnyű pillanat volt.
Hogy ugyanazokat gyónod? Na igen... egyszer azt mondta nekem az atya gyónáskor, hogy az is valami, hogy nincs új... De így tényleg kevés értelmét látom a rendszeres gyónásnak. Ennek ellenére elmegyek...

Kedves Hozzászólók!
Nem vitatkozni akarok, csak 41 éves papi szolgálatom mondatja velem, hogy nagyon is van értelme a rendszeres gyónásnak.A szentség útja ugyanis az állandó újra kezdés.Az Isten nem azt nézi, hogy elbuktunk, hogy hányszor, az tudja, mert ismer. A szentgyónás bánat imájában van egy biztató rész is: "a jóra törekeszem és a bűnt kerülöm." Péternek mit mondott Jézus a megbocsátás számát illetően? Nem 7x hanem 70x7 -szer! Pont Ő ne tartaná be az ígéretét.Persze arra meg nekünk kell törekednünk, hogy mi ígéretünk is igaz legyen.
Szeretettel.
István atya

Kedves István atya!
Nyilván teljesen igaza van abban, hogy mindig újra kell kezdeni. Engem is sokszor a reménykedés visz el gyónni, hogy hátha most... aztán megint nem sikerül. Sajnos, néha úgy érzem, hogy kezdek belefáradni saját magamba. Hogy reménytelen eset vagyok. És ha az egyik bűnt sikerül nagy keservesen elkerülni, biztos, hogy előjön egy másik. Ha sikerül hazugság nélkül "megúszni" egy hónapot, biztos lesz legalább egy önkielégítés. És akkor még nem beszéltem az állandóakról, amiket még egyszer sem sikerült legyőzni (indulatosság és öngyilkossági vágy). Aztán hol van még a megbocsátás saját magamnak? (Lenne miért.)Ebben már alig reménykedem. De nem akarok kihagyni egyetlen gyónást sem, mert félek, hogy egészen abbahagyom, és azért még reménykedem, hogy sikerül egyszer talán előbbre lépnem.
Köszönettel

Kedves Ötvenkilences és Józsi!
Nincsenek egyedül ezzel az aggodalommal, problémával. A hozzászólásaikból kiderül, hogy a rendszeres gyónás igénye megvan Önökben és ami a fontos, hogy ez így is maradjon.
A felvetett problémát kétfelé választanám:
- Kihez menjünk gyónni?
Állandóan ugyanahhoz, felvállalva, hogy már ő is „megunja” a mindig visszatérő bűneimet, vagy mindig máshoz és akkor csak én, na meg a jó Isten tudja, hogy megint visszaestem, megint nem sikerült. Én is megpróbáltam másik atyához menni, de ezt a megoldást kicsit öncsalásnak, megfutamodásnak éreztem. Bár szégyellem a gyóntató előtt , meg magam előtt, hogy megint nem sikerült, vagy nem mindig sikerült betartani az ígéretem, de mégis, szerintem, ha ugyanahhoz a paphoz megy valaki, azzal megpróbálja elérni, hogy személyre szóló segítséget kapjon, hisz aki ismeri a visszatérő gyengeségeimet jobban tud tanácsot adni. Ő tudja, hogy most épp kicsit szigorúbban kell „helyretenni” vagy épp bátorításra van szükségem. Ez a lelkivezetés sokat segíthet, még akkor is, ha közben az ember szégyelli magát.
Kedves Ötvenkilences, az, hogy nem mer a saját plébános atyánál gyónni, az csak egyszeri elhatározás kérdése, először nehéz, de utána már nem is menne máshoz. Őszintén bátorítom.
- Újrakezdés
A másik része a kérdésnek, hogy mindig visszaesek, nem sikerül jobbnak lennem, ha az egyikben sikerül, a másikban nem, jönnek újabb bűnök és akkor talán nem is érdemes.
Kedves testvérek, bár erre így nem szoktunk gondolni, de nem vagyunk szentek. Ezt tudjuk, de arra kell törekednünk. Ez így nagyon fennkölten hangzik és nekem is csak most jutott eszembe, olvasva soraikat és elgondolkodva rajtuk. Azzal, hogy - elbotlunk, megbánjuk, bocsánatot kérünk és felállunk, újrakezdjük - mi ez, ha nem a szentségre való törekvés? Hisz ebben rejlik a gyónás célja.
Ami számomra nagyon fontos még a gyónásban, a feltétel nélküli bizalom az irgalmas Jézusban. Ami sokszor, mikor mélyponton vagyunk, nem is olyan könnyű. Nagyon sokat kell érte imádkozni.
Köszönöm, hogy segítettek gondolkodni.
Szeretettel.

Kedves Bizi!
Nekem a legutóbbi gyónáskor (egy hete) szerencsém volt, mert a gyóntatóm valahova eltűnt, és más volt helyette. Nem is bántam, de maga a gyónás pont ugyanolyan volt, mint máskor.
A plébános atyához viszont biztos, hogy soha nem tudnék menni, túl közelinek érzem a személyét, olyan, mintha egy ismerősnek gyónnék. Ezért őt teljesen kizártam, hozzá akkor sem mennék, ha ő lenne az egyetlen pap a földön. (Pedig nagyon szeretem.)
Hogy nem vagyunk szentek? Hát nem... én biztos, hogy nem is leszek. Igazából nem is tudok erre törekedni, túl nagy falat lenne ez nekem. Beérem azzal, hogy talán... egyszer... valamikor... fejlődöm egy kicsit. És bizony bajok vannak azzal a feltétel nélküli bizalommal, ráhagyatkozással is. Ezt sem sikerült még soha megvalósítani, az érte való sok ima ellenére. Persze nem szabad abbahagyni, akárcsak a gyónást. Nekem ráadásul nincs ebben hosszú gyakorlatom, az Isten nélkül eltöltött évtizedek bizony nyomot hagytak, és hát az akkori élet... templomot kívülről sem nagyon láttam. Csak az utolsó 1-2 évben van ez másként, de öreg is vagyok már (55), hogy szentté válhassak. Talán már időm sincs annyi.
A gyóntatómról még csak annyit, hogy tanácsról nincs szó, meghallgat, ha kérdésem van válaszol, aztán feloldoz és ennyi. És nekem ez elég is. Az életemhez igazán nem szeretnék tanácsokat kapni, esetleg a hittel kapcsolatban, de arra meg válaszol is.
Szóval, marad a gyónás, meg az ima. Ha egyszer kihagynám, félek, végleges lenne. Hát vonszolom magam tovább, némi reménnyel.
Szeretettel