Örömtelen élet

Elsőnek eddigi élettörténetem dióhéjban, amit úgy érzem, ki kell hogy írjak magamból, hátha mások is hasonló helyzetben vannak:
Óvodába nem jártam, anyukám nevelgetett, akit korán megnyomorított az ízületi betegsége. Még az iskola előtt megtanított írni-olvasni, és szerettem is a könyveket forgatni.
Az iskolát viszont nagyon utáltam, mert a társaim sokszor csúfoltak elálló füleim, rossz fogazatom, vékonyságom miatt. Sokat hiányoztam emiatt, mert inkább betegséget szimuláltam.
Elsős koromban még kitűnő tanuló voltam, csak a matek ment kissé rosszabbul, de az évek előrehaladtával egyre inkább közepes szintre csúsztam le, gondolom a sok hiányzás miatt is.
Mindenesetre az osztálytársaim azt elérték, hogy már akkor megutáltam a közösséget. Azért érettségiznem így is sikerült, bár tanulni csak azt tanultam, ami érdekelt, azt is főleg a házi könyvtárból történő olvasmányaimból.
18 éves korom után pár évvel egyre rosszabbul lettem lelkileg, amiben gondolom az is közrejátszott, hogy a zajos, idegesítő, nyáron forró városba költöztünk, feladva addigi megszokott vidéki életünket. Visszavágyom a szülőfalumba, bár tudom, hogy többé már nem megyek oda, pl. mert nagyon lecsúszott állapotú lett.
20-30-as éveimre annyira elmélyült a depresszióm, a céltalanság, a kisebbrendűség érzése, hogy két öngyilkossági kísérletem is volt. Életem elvileg legszebb éveit tette tönkre ez a betegség, és ezt már soha nem hozza, nem adja vissza nekem senki!
Mások ebben a korban megalapozzák a jólétüket, családot alapítanak, de nekem semmi ilyesmi nem jutott osztályrészül. Most itt vagyok 41 évesen, és még nővel sem voltam sosem. Bár dolgozom, de megfizetve sem vagyok, és ilyen körülmények között nem is gondolhatok családalapításra, hiszen mit tudnék nyújtani egy nőnek?
Csak a gyűlölet nőtt bennem mások iránt, akiknek minden sikerül: a jólét, az egészség, a család, a karrier. És úgy érzem, ezt előlem veszik el, előlem élik el.
Pár hónapja is nagy csalódások értek: beleszerettem egy csinos, kedves és egyedülálló munkatársnőmbe, aki 10 évvel fiatalabb nálam. Emellett játszottam EuroJackpot és ötös lottót, mert több milliárd Ft-os főnyereményük volt.
Nagyon reménykedtem benne, hogy sikerül összejönnöm a lánnyal és megnyerem a lottófőnyereményt, mert ha mások is megnyerhetik, akkor én miért nem? Istent is kértem, hogy segítsen benne, meg olyan erősen beleéltem magam, hogy tényleg úgy éreztem, sikerülni fog.
De nem így történt: pár hét halmozódás után minden lottón elvitték a főnyereményeket, és miután elhívtam egy kis beszélgetésre, a lányról is közölte, hogy nem akar kapcsolatot kiépíteni velem. Pedig annyira szeretem őt, annyira szeretném boldoggá tenni, az esküvőt is elképzeltem vele... de most már mindegy, már késő.
Úgy látszik, rosszabb vagyok a magánynál számára. És arra gondolok sokat, hogy majd valaki más meg bejön neki (és nem is feltétlenül jobb, mint én) és ahhoz meg hozzámegy, és ez őrjítő!!! Mindig mások azok ebben a rohadt életben, akik elérik azokat a dolgokat, amiket én szeretném. De én már azt akarom, hogy a vagyon meg a barátnő és hasonlók vagy enyém legyen vagy másé sem, mert elegem van abból, hogy én csak valami huszadrangú senki vagyok!
Én is szeretnék élni, és jól élni! De hogyan élhetnék és főleg minek, ha nincs semmi örömem ebben a r*hadt életben? Túl gyengének érzem magam az élethez, olyannak, akit mindig kihasználtak, mert olyan jószívű, segítőkész is vagyok. Sosem voltam törtető, másokat félresöprő, de már úgy érzem, ez hiba volt.
Teljesen kiábrándultam mindenből és mindenkiből. A vallásokat sem szeretem, mert nem adnak válaszokat, segítséget, csak valami maszlagos hablatyolást. De bezzeg emberek tízezreit kínozták és ölték meg a korábbi évszázadokban, mondvacsinált okokkal, mikor az egyház volt hatalmon, és ez számomra rendkívül visszataszító és szerintem minden normális ember számára is.
Szóval innen lesz szép fordítani a sorsomon Istennek meg Jézus Krisztusnak meg Szűz Máriának meg a szenteknek, ha tudnak meg akarnak - csak én már nem hiszem, hogy ennyi magam mögött lévő rossz emléket, életévet csak úgy következmények nélkül el lehet felejtenem. És különben is, mi jó jöhetne ezek: egy normális, élhető, boldog élet helyett? Ki, hogy, mivel kárpótol engem? Egyedül vagyok ilyen gondokkal; sajátos ez? Mi várhat még rám?
Pont azoktól félek, amik várnak még rám...